Észosztó, (majdnem) felnőtt gyerekeinknek

Vannak “gyerekek” a családomban. Többen. Van, amelyiknek nem én vagyok az anyukája, de ettől a ténytől eltekintve, nagyon is érdekel, hogy mi történik velük, mind érdekel, mindet szeretem, és alkalmazkodom ahhoz, hogy ki mennyire engedi ezt meg nekem. Eszem ágában sincs a blogba írni róluk, utálnának érte, hozzáteszem jogosan.

Ez a bejegyzés úgy született, hogy van ez a COVID-19 okozta helyzet, és vannak a mi különélő gyerekeink, úgy értem, hogy külön lakcímeken élők. Vezetnek mini háztartást, egyre kevésbé szorulnak ránk, szülőkre. Napi kapcsolat révén viszont megtanultuk, hogy messenger üzenetet akkor olvasnak, ha benne van a “pizza” vagy “pite” szó, és szóban is csak annyit jegyeznek meg, ami a túléséhez abban a pillanatban feltétlenül szükséges. Viszont van egy sor intelem, amit valahogy át szerettem volna adni ma. Így sikerült. (Talán). Közzéteszem, gondolva arra is, hogy sem a mozaik családi lét, sem a Z generációs félfelnőtt szokások témája nem csak engem érint, lehetünk páran ugyan így, most is, megtoldva egy lehetetlen helyzettel.

Előző bejegyzés
Mindeközben: a bolygók köszönik, jól vannak
Következő bejegyzés
Segítség, olvasnak!
Menü