Én vasalok és nem utálom.
Hajlamunk van arra, hogy két, egymástól jól elszigetelt csoportba soroljuk a nőket. Tudom, te nem csoportosítasz, elnézést a gyanúsításért. Szóval tehát mások csoportra osztanak. Vannak, akik elvégzik a házimunkát, és vannak, akik nem. Vannak alcsoportok is, olyanok, akik elvégzik és pont, olyanok, akik igen, de nincs utána pont. Vannak, akik nem végzik el, és pont. Vannak, aki nem végzik el, és nincs pont.
Most a pontok körül fogunk tekeregni. A pontok után pedig elővesszük a házimunka egyik leggyakoribb pszichológiai, lélektani témáját: a vasalást.
Valahol a Playboy magazin berobbanása és az 1960-as évek amerikai feminista mozgalom össztüze közepette eldőlt, hogy a nőknek semmi módon nem kötelessége semmiféle házimunkát elvégezni. Arról, hogy ebben mit köszönünk Hustlernek, már írtam egy hosszabbat a Magyar Coachszemle Nők című számában.
A dolgozó, karriert építeni, vagy csak szimplán egyéb dologgal időt inkább tölteni akaró nő azóta maga döntheti el, hogy takarít-e vagy sem, vasal-e vagy sem. Teljesen elfogadott helyzet az is, hogy a házasságban, kapcsolatban, családban élő párok simán oszthatják egymás között a házimunkás teendőket, az porszívózik, akinek ez a feladat jobban fekszik. (Vagy aki kevésbé szeret ilyesmin vitatkozni.) Az sem ördögtől való, hogy szimplán jön egy Mancika, Gizike néni, azaz a Bejáró Nő és kitakarít. Ezen sem akadunk fel különösebben úgy 1960 óta.
Semmi, de semmi baj nincs ezzel a szemlélettel, gyakorlattal, ha ez tényleg jól működik. Pont.
Ezek azok a helyzetek, ahol van az állítás végén egy pont. Igen, tudom, az esetek jelentős részében ott sincs valódi pont. Elképesztő mennyiségű téma van a nemcsinálásból, közösen nem akarásból a hazai párterápiás üléseken, és ha lehetne szóra keresni a hazai válóperes bírósági anyagokban, lenne pár millió találat a témában, azt hiszem. De most terjedelem hiányában, pontot teszek.
Ahol nincs pont, arról szeretnék néhány gondolatot megosztani.
Elindult egy igen káros folyamat a házimunka igenlés és teljes elutasítás megítélésben. Kialakulni látszik az a teljesen téves sztereotípia, ami szerint az okos, értelmiségi, hovatovább sikeres nő egyszerűen nem takarít, nem végez alantas házimunkát. Nem csupán ideje nincs rá. Arról van szó, hogy az elvégzett házimunka mennyisége fordítottan arányos a nő sikerével, eszével. Aki maga takarít, így veszi ki a részét a családi üzemben, tartja jól társát is, az szimplán buta, nyilván munka nélkül van, sikertelen. Takarítani, főleg vasalni egyenlő valami alantas cselédsorssal, ami ugye kinek kellene tartósan. Talán a főzés, sütés még némi kivétel lehet, hála a gasztrobloggereknek.
Már a harmadik generáció nő fel ebben a szemléletben.
Kisfiúkat korhol az anyukájuk, mert nem takarítják rendesen a szobájukat, nagyfiúk tartják természetesnek, hogy a barátnőjük szerint nem kell tudniuk hol a porszívó, a vőlegények pironkodnak még a gondolattól is, hogy a társválasztás alapja lehet a hűtőszekrény tartalma. Konkrétan konferenciák hozzászólói kérik ki maguknak, hogy jógaóra, tréning, napozás helyett mosogassanak.
Összekeveredik a fejekben az én-idő és az otthonra fordított idő fogalma.
Ebben a keveredésben néhány ponttal szeretnék rendet tenni:
- Mindenki maga választja meg, akar-e, tud-e házimunkát végezni. Beleértve a vasalást is. Ennyi a feminizmus üzenete. Forradalmi volt 1960-ban önmagában, nem kell ezt tovább ragozni, az egészséges feminizmust nem szabad összekeverni a lustasággal és az önzőséggel.
- Önmagában a házimunkára való hajlandóság nem áll összefüggésben sem az ésszel, sem a sikerrel. Attól, hogy valaki kimossa a kádat, még lehet jól képzett szakember, ha pedig nem mossa ki, attól még nem feltétlenül sikerember. Attól, hogy egy nő nem végez házimunkát, önmagában nem lesz karriere, viszont lesz pormacskája és csalódott férje. Sikere mástól lesz neki.
- Egy jól működő párkapcsolatban nem az a kérdés, hogy ki mosogat. Az a kérdés, hogy abban van-e jó konszenzus, ki hogyan érzi jól magát a neki jutó szerepekben.
- A hármas pont kiegészítése: mindenkinek lehet igaza, a túlterhelt háziasszony érezheti úgy, hogy összeroppan a teherben, de a bevásárlást intéző férj is lázadhat egyszer-egyszer, vagy örök időkre.
- Egyetlen hiteles siker-módszer sem tanácsolja, oktatja, hogy ne végezzen házimunkát, akinek célja van. A céltudatosság nem veti el a vasalást sem.
Más kérdés a vasalás intézménye, a megítélése és haszna.
Számtalan elismert, jó szakember bíztatja arra a nőket, hogy ne vasaljanak. Vekerdy Tamás pszichológus könyörögve kérte már az anyukákat, hogy ne vasaljanak, Pál Feri a kiégett, hullafáradt anyukáknak üzeni, hogy sorolják a nem fontos kategóriába a vasalást.
Egyet is értek velük, csak azért szurkolok, hogy azt értsük, amit üzennek: rangsoroljunk. Mondjuk úgy: ne pusztuljunk bele a szuperanyuka vagy szupernő szerepbe, ha túl hosszú a tennivaló lista, a vé mint vasalás hátrébb van, mint a bé mint béke és csé mint család. Ennyi az üzenete.
Azonban nekem a vasalás nem a szupernőciség kategóriája. Persze lehet sejteni, hogy a házimunkára én úgy tekintek, mint elvégzendő feladatra és pont. A vasalásra máshogyan.
Nekem a vasalás a meditációm, a kikapcsoló gombom, a gondolatrendező folyamatom.
Az az időszak a héten, amikor állok, húzkodom a vasalót a ruhákon, ingeken, ágyneműn, katatón vagyok, és közben rendszerezem a gondolataimat, kreatív ötleteket állítok elő, vagy ha simán a semmit akarom tenni, vasalok és közben sorozatepizódokat nézek a lehető legegyszerűbb mondanivalóval. Nem terhelem az agyamat különösen semmivel. Néha az az érzésem, hogy a Murdoch rejtélyei, vagy a Mondj igen a ruhára például erre való. A The Crown, a Haindmade’s tale vagy a Game of Thrones, a House of cards valószínűleg nem erre.
Ilyen is elképzelhető: van olyan ember, aki erre használja a vasalást. Az a jógája.
Nem a vasalás a fontos. Az a fontos, hogy teremts magadnak arra időt, pillanatot, hogy rendszerezd a gondolataidat, vagy ürítsd ki a fejedet, és ezt lehetőleg csendben, szó nélkül tedd.
Legyél rendszeresen magaddal.
Egymindegy, hogy ezt az időt miben találod meg. A vasalód is lehet ebben a segítségedre.