A patchwork, vagy mozaik család. Definiáltan olyan modell, amelyben legalább az egyik gyermek egyik szülője egy másik kapcsolatban, de legalább is különváltan él. Számtalan formája lehetséges, egy valami közös: vérségi és nem vérségi alapon a tagok családtagok és kötődnek egymáshoz. Azt hiszem az újkor egyik legnagyobb kihívása az ilyen foltmunkás családok békés működése. Bert Hellinger terapeuta, a családfelállítás módszerének mestere hagyott ránk útmutatót, hogyan kellene jól lennünk a foltrendszerben. Nem könnyen, de megvalósítható a szabályrendszere.

Bert Hellinger idealista volt. Jó tudom, igazából nem volt idealista. Nem lehetett az, ahhoz túl sokat láthatott és tapasztalhatott az emberi viselkedés általánosságban vett mintázataiból. Bert Hellinger egy egészen komplex rendszert, szemléletet, és szabálygyűjteményt alkotott, és hagyott követőire a patchwork (mozaik) családok ideális működését illetően is. Úgy első, második és harmadik nekifutásra is úgy tűnik, hogy a hellingeri rendszer – mint odatartozás törvénye, szeretet rendje – nem képezhető le a hazai foltos családok működésére.

Negyedjére talán igen, és megéri próbálkozni. Azért, mert kétségkívül jót tesz mindenkinek, aki mozaik rendben éli mindennapjait. Simán ki lehet jelenteni, hogy mind érintettek vagyunk. A válások száma, az új családok alapításának száma olyan mértékű, hogy ha magunk például nem is, de holtbiztos, hogy a közeli családtagokból valaki igen, éppen érintett a témában.

Nem kevesen élnek (élünk) foltmunkás családban. A statisztikai adatok szerint évente átlagosan 20 ezer pár kapja kézhez a válását kihirdető bírói végzését. Minden tizedik megkötött házasság az aktuális évben, éppen felbomlik, minden harmadik esküvőre jut egy válás. A legrémisztőbb adat: minden száz válásból 98 válásban érintett kiskorú gyermek is. Ezek a számok pedig idővel újra megjelennek az új kapcsolatokban, újra kötött rendszerekben.

A zéró pont, a válás, és annak emberi minősége

Az adatokat továbbgondolva nem hiszem, hogy nagyon fogunk most vitatkozni: éves szinten úgy negyvenezer felnőtt magyar ember zöme vetkőzik ki – ügyvédek, bírók, családtagok és sajnos gyerekek előtt – emberi mivoltából. Csúnyán szokás válni. Szépen, csendben elenyésző számban. Ennek a ténynek számtalan oka, összetevője van. Valahogy ez lett a gyakorlat: elnézendő, természetes velejáró a harc, a volt házastárssal szemben minden megengedett. Szinte senki és semmi sem szent. A gyerek sem. Civakodás a vagyonon, és civakodás a gyerekeken. Röviden összefoglalva, tízezerszeresen ez megy. Ezzel alapozzuk meg a mozaik családokat. Még jó, hogy nem mennek a dolgok békésen a válás után sem. Egy gondolattal szeretném érzékeltetni, mekkora lehet a távolság a valóság és Hellinger adománya között:

Bert Hellinger azt mondja: a gyereknek annál a szülőnél van jobb helye, amelyik jobban tiszteli a másikat és elfogadja a másik természetes jogát a gyermekhez. Bert Hellinger azt is mondja, hogy a válással megszűnik ugyan a párkapcsolat, de nem tud megszűnni a szülői szerep.

Egy válás akkor tud emberséges lenni, ha a veszteségek, csalódások, bántások ellenére, inkább helyett minkét fél elismeri a másikat, jó helyen tudja a másikat a szívében.

Nem könnyű eljutni arra a pontra, hogy a hellingeri mércének ebből a szempotból meg lehessen felelni. Zömében semennyire nem tudnak. Elég nagy a távolság. Fényévnyi, azt hiszem.

Alapvetően még a gondolat is felháborító tud lenni, hogy „azt a szemétládát”, azt „az utolsó ribancot” meg kellene tisztelni, elismerni, hovatovább egy csendes, meleg zegzugot találni neki a szívben. Pedig el lehet érni, és a magunk érdekében fontos is megtenni. A magunkéban. A szemétládának és az utolsó ribancnak vélhetően mindegy, mit gondolunk, érzünk felőle. Nekünk is legyen mindegy, mit gondol. Nem kell már meggyőznünk semmiről. Ez a kulcs ahhoz, hogy békét leljünk ott, ahol gondolati szinten első olvasatra lehetetlen. Nagyon sokat tud adni, ha megjön az elismerés és a jó hely. Megérkezik vele annak felismerése, hogy magunk is felelősek vagyunk abban, ami történt, és végre nem kell haragudnunk önmagunkra sem. Le lehet tenni, el lehet fájni végre egy fontos történetet, nyitni egy újabbat, szerethetőbbet. Ez a hellingeri tézis igazi haszna. Az már csak a hab tud lenni a tortánkon, hogy a változásunk változást hozhat az egész, addig csatatérré emlékeztető, kivont kardos családrendszerünkben.

Innen akkor nézzük is meg, hogyan kellene patchwork lennünk a családban, a válásainkat rendre kiheverve.

A mozaikok hellingeri rendje

Mihalec Gábor pár-és családterapeuta azt mondja, hogy átlagosan öt évre van szükség ahhoz, hogy egy mozaikcsaládban beálljon az egyensúly. Nagyjából ebben egyet is értenek a terapeuták, hozzátéve, hogy akkor, ha ezen dolgoznak a tagok, és azt is, hogy ha elfogadják, hogy ez egy teljesen másféle működés, mint a zárt, hagyományos családmodell.

Logikus elgondolás, tekintve, hogy a rendes családokban van négy nagyszülő, két szülő, édes testvérek. A mozaik családokban ezzel szemben akármennyi szülő lehet, édes és nem édes testvérekkel, többedik házasságok, saját, nevelt, közös gyerekek. Ennyiféle akarathoz, igényhez és teszem hozzá súrlódáshoz, idő kell.

A nem tudatosan üzemelő mozaik családokban nagyjából soha nincs csend. Vihar előtti van, néha. Ezen túl mindig, de mindig van valaki, aki éppen nem találja a helyét, pont utálkozik, szítja a tüzet, és még sorolhatnám. Krízisből esnek a tagok a krízisbe, egyik szülő pont veszekszik valamelyik másikkal, és teszem hozzá a gyerekek, időnként a nagyszülők is át tudják venni a bajkeverő szerepét, bele tudnak rondítani a foltvarrós idillbe. Fárasztó és egyben embert próbáló helyzetek. Valahol pedig el kell kezdeni a béketeremtést, ha másért nem, azért, mert a gyerekek nem lehetnek életre szóló sebek szerzése nélkül, tartósan a háborús övezetben.

Ezért is hasznos, ha áttekintjük Bert Hellinger ide vonatkozó – mondom úgy negyedjére – megvalósítható rendszerét.

A hellingeri rendszerben egyébként az a zseniális, hogy a változás mindig változást hoz. Mindegy ki kezdi, ha igaz és építő, át fog menni a teljes rendszeren. Alapjaiban változtat és formál– ha úgy tetszik energizál újra – teljes, addig lebénult, lefagyott, elakadt részeket.

Bert Hellinger tanításainak öt nagyon lényeges pontja van, aminek szem előtt tartása jót tesz a mozaik családoknak: az érkezési sorrend, a gyerekek sorrendje, az előző fontos tisztelete, az új kapcsolat elsőbbsége, a szülői szerep tisztelete.

A hellingeri érkezési sorrend elég egyszerűnek hangzik: az új pár érdeke, jelenléte, akarata minden esetben a már meglévő gyerekek mögött kell, hogy legyen. Megélni annál nehezebb, még a gondolata is dühítő lehet elsőre. Kell hozzá egy rendes adag önmérséklet, bizalom és őszinteség. A valóságban persze az szokott lenni, hogy a már meglévő gyerek mögött álló szülő jön elő a gyerekek érdekével, ami inkább szülői érdek a történetekben. Ettől még próbáljuk meg azt nézni, mi a már meglévő, előttünk a családba érkező gyerekek valós joga és személyes érdeke. Tudatosítsuk magunkban, hogy ez nem versenypálya, adjuk meg az elsőséget annak, akit ebben a rendszerben az megillet.

A gyerekek érkezési sorrendje, és annak új rendje, azaz ki, kinek a hányadik gyereke. Hellinger családrendszerében külön kategória az első szülött és annak a joga. A hellingeri rendszerben az elsőnek született gyereket különleges helyzet illeti meg. Ő a legnagyobb, vele leszünk szülővé. Nos, ember legyen, aki egy sokgyerekes, többszörösen elvált és újra családot alapító rendszerben helyes sorrendet ad. Nem beszélve a gyermeki – jogos – tiltakozásról, ha például anyunak az első szülöttje apa újonnan alapított családjában a születési évszám alapján harmadik, miközben anyu újonnan alapítottjában is beelőz egy idősebb gyerek. Látni kell a gyerekek szempontjából is, próbatétel a javából elfogadni a nem kívánt testvéreket, a közösséget, ami nem természetes, az újonnan születő gyerekeket, akikkel a különélő szülő együtt van, még nehezebb. Lehetetlen, de még is lehetséges rendet rakni: a kulcsszó a tisztelet. Pusztán mindig szem előtt tartani, hogy az új kapcsolatba hozott, régiből származó első, az mindig első lesz. A párunknak mindig kicsit különlegesebb. Muszáj – a magunk jól felfogott érdekében is segíteni a gyerekeknek azt látni inkább, hogy a tesó sokkal többet ad az életben, mint egy jó barát. Azt lássuk, hogy ahogyan viselkedünk a hozott gyerekekkel, a kialakult helyzetben, úgy ítél meg minket jogosan az az ember, akivel új párként fogadtunk megint, talán sikeresebben örök hűséget.

Az előző fontos tisztelete. Hej, de nehéz is ez, főleg, hogy nem könnyíti meg senki és semmi sem. Alapjáraton ez aztán a feladat, kérem szépen. Tisztelettel gondolni, bánni azzal, aki a párunk volt kapcsolata, volt férje, volt felesége. Asztalra csapni kellene most gondolatban, hogy ez már tényleg lehetetlen. Pedig lehetséges. Nem kell szeretni. Nem kell vele összejárni. Összefogni sem kell vele a rossz időkben. Egyszerűen tisztelni kell azt a gondolatot, hogy ő volt előbb, és volt, hogy fontos volt. Azzal szemben lenni, ahonnan ez a téma indulni szokott: a lenézés, lesajnálás pontjáról, az összeméregetéstől, hogy jobbak vagyunk tőle. Mások vagyunk. Ő is más. A lehető legkevesebb teret kell adni önmagunkban a másik előző fontosának, a volt fontosoknak. Mert mérgező és kártékony. Nekünk az. A lehető legjobbat kell kívánni nekik. Nekünk az a jó, ha nekik jó. Ha nekik jó, boldogok, kiegyensúlyozottak, kevesebb kárt okoznak nekünk és a rendszernek. És nem szabad feledni: aki másnak rosszat akar, maga kapja meg. A többi az Élet dolga, és a Sorsé. Megéri dolgozni ezen a tiszteleten.

A magunk előző fontosáról már írtam. Ha a válás alatt nem sikerült, soha nem késő megtalálni neki azt a jó helyet a szívünkben.

Az új kapcsolat elsőbbséget élvez a volt kapcsolattal szemben. Bert Hellinger tanításai nem könnyű tanítások. Betartásuk sem egyszerű, nem is állítja ezt senki. Ráadásul mindennek ára van. Annak elég nagy, ha képtelenek vagyunk tudomásul venni a rendet. Elválunk, és még mindig azt gondoljuk, azt éreztetjük, hogy a házasságunk örökérvényű. Egy szempontból az: szülei maradunk a gyerekeinek. A többi megváltozik, és annyira, de annyira lényeges, hogy ezt elfogadjuk. Megint csak a magunk érdekében el kell érkezni ide. Egy patchwork családban mindenkinek el kellene ide jutni. A legkönnyebben úgy lehet, ha az új kapcsolatok nem hozzák a párjukat olyan helyzetbe, ahol újra és újra meg kell mutatniuk, hogy a volt kapcsolat már nem elsődleges, és ezzel párhuzamosan a volt kapcsolatok nem akarnak újra és újra bizonyítékot arra, hogy szerepük több, mint amit egy lezárt kapcsolat engedhet. Milyen jó is lenne ez, főleg, ha nem a gyerekek lennének a fegyverek. Mert lássuk be, őket bevetni a legkönnyebb. Meg lehet ezt is fejlődni, akkor is, ha sem a társadalom, sem a közvetlen környezet ezt nem várja. Ugye mondanom sem kell, hogy ez nekünk fontos? Mennyivel jobb úgy élni, hogy nincsenek már játszmáink a kapcsolatunkban.

A szülői szerep tisztelete. A foltmunkás családokban nem két szülő van. Ez egy helyzet, amit vagy akartunk, vagy nem, nem fog változni. Életünk párja bizony nem feltétlenül csak velünk alkot szülőpárost. Nem lehet kérdés, hogy ezt egyszerűen el kell fogadni. Ezen túl azt is, hogy nem minden gyereknek vagyunk az új, nagy családban az anyja vagy az apja, és óva kell intenünk magunkat attól, hogy apukásat és anyukásat játszunk ott, ahol ezek a szerepek már foglaltak. Akkor is, ha a vér szerinti szülő szerintünk nem áll helyt, nincs jelen, vagy nem nevel. Nem léphetünk a helyére, mert azon a helyen már áll valaki. Olyan, amilyen. Nem dolgunk ítélkezni. Az viszont dolgunk, hogy semmivel, de semmivel ne akadályozzuk a párunkat abban, hogy a saját, vér szerinti gyerekének szülője legyen. Olyan, amilyen akar és tud lenni. Amit adni tud. Ha nem tud, nem akar adni, azt is el kell fogadunk, neki pedig azt, hogy mi viszont a sajátunknak szeretnénk és tudunk. Adjuk meg a volt kapcsolatoknak az esélyt arra, hogy a már nem velünk lévő szülőt szerethesse, tisztelhesse. Ne szidjuk, minősítsük a gyereknek a külön élő szülőt, és a kapcsolattartásokat se erre használjuk. Ha ezt nem tartjuk tiszteletben, a szülő végső soron feladja, elhatárolja a „mérgezett” gyereket a családtól, ami hosszú távon végül nekünk is kárt okoz. Nem könnyű ide sem elugrani. Főleg, ha a többi, velünk egy halmazban lévő szülő teljesen más nézőponton van. Próbáljunk persze közös nevezőket, közös pontokat kialakítani, de legalább nem mérgezni azt, ami fontosabb, mint mi.

Eddig Bert Hellinger. Innen még néhány pont, amiben segít, ha elkezdjük a mozaik családunkat a fentiek szerint „üzemeltetni”.

• Ha meg tudjuk teremteni ezt a rendet, a gyerekek gyorsan megtalálják a helyüket, és végső soron egy, a szeretet nyelvét közösen beszélő családot nyerhetnek.

Ha nem tudjuk, a gyerekek veszítenek a legtöbbet, ami később könnyen visszacsaphat ránk, amikor felnőttként megértik, miben és hogyan használtuk őket eszközként.

• Ha ide érünk, megtalálhatjuk a biztos helyünket, minőségi kapcsolataink lehetnek, megtanulhatunk felülemelkedni a kicsinyes dolgokon, méltósággal élhetjük mindennapjainkat.

Ha nem tudjuk, egész életünkre kihathat a bizonytalanság, a folyamatos gyűlölködés, a mindig mindenben rosszat látás.

• Szappanoperát továbbiakban csak tévében kell néznünk, életünkből eltűnnek a felesleges drámázások.

Ha nem tudjuk, könnyen rászokhatunk arra, hogy sikertelenségünkért is a volt kapcsolatokat okoljuk, ami vakvágányra viheti életünket.

• Ha képesek vagyunk ezen „törvények” alapján létezni, az állandó kétségek és félelem helyett biztonságot és bizalmat kapunk, egy olyan háttérországot, ahol a gyarapodásra fókuszálhatunk.

Ha nem vagyunk képesek, egyszerűen megkeseredünk, kreativitásunk, életenergiánk gátolt lesz, elapadhat.

• Ha eljutunk oda, hogy így élünk, nem kell többet a közösségi oldalakon kukkolni a volt kapcsolatunkat és új családját, nem kell attól rettegnünk, hogy nekik jobb, több jutott jóból

Ha nem jutunk el, egész életünkben azt nézhetjük, mindenki másnak jobb. Amíg ezzel fogalkozunk, se időnk, se energiánk a saját életünkkkel törődni.

A hellingeri rend attól még munkálkodik, hogy valaki benne ellenkezőleg mozog. Bert Hellinger családrendszerében mindig az a kérdés, ki nem kapja meg azt a helyet, ami őt megilleti, ki az, akit nem látnak, nem akarnak látni. Hogy egy családban – és ez igaz egy mozaik családra is – ki, milyen szerepet oszt magának, arra nincs szabály, vagy törvény. Lehet úgy is benne lenni, hogy én/te vagyok az a volt kapcsolat, akitől azt várhatják a többiek, hogy én/te ártok, rosszat akarok, meg vagyok/vagy sértődve mindenkire. A rendszer tud úgy is jól működni, hogy az a sajátossága, hogy az egyik tagja ezt az energiát adja hozzá, ha a többiek ezt kiegyenlítik, vagy semlegesítik, nem adnak teret ennek pluszba. Itt inkább azt kell megérteni, hogy ha folyton az jár bennünk, hogyan álljunk bosszút, hogyan ártsuk, hogy legyen másnak se jó, az nekünk árt. Az a saját magunknak kiosztott keserű pirula. Ezzel szemben, ha jót teszünk bele, tiszteletet és jó helyet adunk, azt a rendszer meghálálja, Ha nem is most, azonnal.

Felhasznált forrás: Arcturus Renszerállítás tananyaga, szerző: Rudnicai Margit