A digitális térben hemzsegnek az egyoldalas ismertetők, amik olvasása alapján azt hiszem a többmilliós nárcisztikus, sokmilliós depressziós, esetleg ADHD beteg, sokszázezres OCD-s, társfüggő országa vagyunk. Közel nincs ennyi, csak szeretünk magunkra, másokra matricázni zavarokat. Ezek a mi mentális bélyeggyűjteményeink. Ezekkel sokra nem megyünk, de arra nagyon jók, hogy bántsunk vele. Másokat, és végső soron önmagunkat.

Csak egy pár idézet, címekből: A toxikus kapcsolatok 7 egyértelmű jele, 12 jel, hogy OCD-s vagy, …

Gondolom ilyen bélyeged, netán gyűjteményed neked is van. Kapod is, adod is. Neked milyen van?

/Megérkezik. Elrendezi a dolgait maga körül. Kérdezem, hogy mivel kínálhatom. Tea, víz, esetleg kávé. Ha van szálas tea, akkor azt, mert a filterest nem issza. Pont van szálas. Elteszi a literes kulacsát a háta mögé, kissé becsúsztatva a kanapé párnája és a támla közé. Piszmogok kicsit a teával, kipakolom elé a teáscsészét addig is. Jaj, ez olyan, mint az anyámnál volt – mondja. Ebből nem tud inni, mert az anyja amúgy betegesen önző, és nárcisztikus, erre emlékezteti, hiába már sokat dolgozott ezen a kapcsolatán, de az ilyesmi még mindig tiggereli. Hát jó, gondolom. A világért nem akarnám itt és most triggerelni, bármit is ért alatta. Csak ilyen van, mondom. Kihúzza a kulacsot. Nem baj, iszik akkor amit hozott. Amúgy szép csésze, honnan van, örököltem, kérdezi. Nem, mondom, nem örököltem. De ez valami drága cucc amúgy, kérdezi. Erre nem tudok válaszolni, mondom, mihez képest. Herendi. Porcelán. Jaj akkor nagyon drága lehetett. Majd legközelebb akkor kipróbálja, hogy milyen ebből inni. Hátha akkor már jobban lesz. Megkérdezem, az is triggereli-e, ha én ebből iszom egy teát. Igen, határozottan. Mivel hasonlítok az anyjára, és akkor ugye asszociálna. Töltök vizet. Sima pohárból. Abból talán baj nem lehet./

Egyszer össze kellene írnom, mennyi mindenféle lelki ezt-azt mondtak már családtagokról, társakról, munkatársakról, főnökökről az ügyfeleim. Tévesen. Pontatlanul.

Bélyegezve. Triggerelve. (ez a szó megvan?)

Azt össze se tudnám írni, hogy szimpla beszélgetésekben hányféle ezzel-azzal illetünk másokat. Néha becsúszik ez nálam is, bár olyankor igyekszem megdorgálni magam.

A más embereket ilyen-olyan mentális betegséggel vagy káros, kártékony, negatív tulajdonságokkal illetni, minden alapos tudás, netán mentális szaktudás nélkül, nagyon káros.

Önmagunkat is bántjuk vele. Feleslegesen.

Mint ahogy káros bizony a saját mentális állapot, netán viselkedésünk elemezgetése. Nagyon könnyen lehet tévút, téveszme az eredménye.

Az önvizsgálat egy pontig rendben van. Az önbántás nagyon nincs jól. Ahogy a másik ember ismerete is nagyon hasznos, bántása már közel sem annyira.

Hogyan tudjuk ezzel a jelenséggel bántani magunkat, másokat?

Anyád nárcisztikus. (Érthető, ha lelki értelemben sérült vagy.)

A szülők viselkedése, a gyermekhez való viszonyulása tud lelki sebeket okozni. Mélyeket is. Akár súlyosokat is. A nárcizmus viszont jóval keményebb téma annál, mintsem, hogy egy anya időnként határozottan nemet mond, vagy harsányan nevet nyilvános helyen. De még ha tényleg jelen van a nárcizmus, sokkal boldogabb és teljesebb a felnőtt élet ezen helyzetek feltárásával és feloldásával. A „nekem rossz anyám van” zsák sok mindent elbír, viszont ami ide kerül, abból nem lehet tanulni. Mert az anyán múlik. Abból lehet, ami a „mit csinálhatnék máshogy” zsákba kerül, megdolgozva.

Ádéhádés vagy. (Érthető, hogy megint elkésted a határidőt.)

Az ADHD egy nagyon komplex, igen sok vizsgálatot, megfigyelést, analízist követő, amúgy elég súlyos diagnózis. A beszédkényszertől az elhanyagoláson át a szélsőséges viselkedésig. Bölcsebb megkeresni, mi az oka annak, ha nincs motiváció a munkában, mintsem komoly betegséggel azonosítani a rossz szokásainkat.

Társfüggő vagy. (Ezért nem lépek ki a kapcsolatomból.)

A társfüggőség nagyon vékony jég. Attól még, ha őszinte ragaszkodással szeretjük a másikat, megteszünk érte olyat is, ami nekünk erőfeszítést jelent, még nem függünk tőle. Az egy másik ponton kezdődik. Ott nagyjából, ahol félünk attól, hogy önállóan vállaljunk felelősséget a saját életünk alakulásáért, döntéseinkért. Valljuk be inkább, ha túl sok változást, kényelmetlenséget, lemondást hozna a szakítás, mintsem függőnek mondjuk magunkat. Már önmagában egy leltározás, összeszedése annak, hogy mit kellene nélkülözni, ha kilépnél a kapcsolatból többet ad hozzád, minthogy tévesen függőként értelmezd magad.

A mások bélyegzése sem kevésbé káros. Lehet persze egy-egy rosszul alakuló kapcsolatot, nemszeretem személyt egyszerű besorolni valahová, de nem árt inkább azt megvizsgálni, hogy valóban és tényleg leguglizva pontos képet kapsz-e, és hogy abban a kapcsolatban, helyzetben, szerepben te magad hogyan voltál, vagy benne.

Ő Océdés. (Megkért, hogy vedd le a cipődet az előszobában.)

Az obszesszív-kompulzív zavar egy nagyon kemény szélsőség. Képzetek, gondolatok jelenléte, ami szorongató, fojtogató. Késztetés, hogy valamit meg kell csinálni, különben nagy baj lesz. Akár életveszély. Nos, azt hiszem ettől elég távol áll, ha valaki otthon zokniban szokott lenni, és nem feltétlenül szeretne a kinti világból behozott ezen-azon közlekedni. Se felmosni rögvest utánad. Ettől még közel sem áll fent nála semmiféle zavar.

Az egy toxikus ember, menekülni kell tőle. (Áldozat vagyok.)

Nem kétlem, hogy vannak olyan kapcsolatok, amelyben az egyik fél többet tesz bele, mint a másik. Olyan is van, amelyben tényleg kihasználnak, visszaélnek. Ennek viszont vannak árnyalatai, helyzetfüggő. Nem mindenki mérgező, toxikus, aki keményebb határokat húz, és nem mindenki áldozat, akinek nehézségei vannak a nemet mondással. Sokkal jobb, ha ott kezded, te hogyan adtál többet, mint kellett volna, és melyik ponton kellett volna szólni, hogy most már nagyon borul a mérleg, mi lenne, ha újra rendeznétek a sorokat.

Ő passzív-agresszív. (Megsértődött, nem tudom, miért.)

Ez a kifejezés mára tökéletes metaforája annak, ha nem tudjuk pontosan megérteni egy másik ember finom üzeneteit. A passzív-agresszív viselkedésnek már olyan gyűjteménye van az interneten, hogy bárki, bármikor, valamelyik ponton biztosan megfelel valamelyik leírásnak, simán ki is lehet jelenteni azok alapján, hogy X vagy Y az. Valójában ez a viselkedés is elég összetett. Attól, hogy valaki két alkalommal késve küld választ egy üzenetünkre, az utolsó pillanatban lemond egy találkozót, vagy viccesen kritizálja az új sapkádat, vagy nem érted mit szeretne, még se nem passzív, se nem agresszív. Attól pedig főleg nem az, ha felőled kapja mindezt, sorban, és egy darabig nem jelentkezik nálad. Aztán te sem nála. Hallgattok. És eldöntitek a másikról, hogy ő bizony AZ.

Talán így érthető, hogy miért nem szép dolog mentális bélyegeket ragasztani a saját, és főleg nem célravezető mások mellkasára függeszteni azokat.

Nem tudjuk, ki mit cipel, amúgy éppen miben van, mivel mi volt, mi most a szándéka.

Mindenkinek lehet rossz napja, rossz időszaka, tényleg idegesítő szokása, lehet bizonytalan, vagy lehet tükör, amit önkéntelenül nekünk tart. A rossz szokás, ránk bántóan ható viselkedés önmagában nem mentális zavar.

Mindig kérdés, hogy miben mennyi a mi részünk, felelősségünk, mennyit kapunk egy helyzetben tényleg a másiktól, vagy magunktól, mikor és miben vagyunk elkövetők, áldozatok, vagy kéretlen segítők.

Ha pusztán gyors ítéletet hirdetsz, diagnosztizálsz, attól még a lényeg, a tanulság itt is, ott is feloldás nélkül marad.