Blogbejegyzést úgy írok, hogy összeszedem a fejemben kavargó gondolatokat, nagyjából összerendezem, leülök, és megírom. Szedek össze hozzá (jogtisztán) illusztrációt, és közzéteszem. Egy kivétel van eddig az eliasnora.hu történetében. Tologatom egy ideje a befejezését ennek a bejegyzésnek, mondhatni elvitte az időmet a rendkívüli állapot. A láthatatlan befolyásolók témájában kezdtem írni, pedig nincs választási kampány időszak. Ami most a koronavírus járvány terjedése miatt van, az sokkal rosszabb, ezerfelöl ömlik a tartalom, főleg nem mindegy, hogy mit engedünk be, hogyan engedjük ki – bizonytalanságunk növekedésével hatványozva – most aztán főleg aranyat érő, személyes adatainkat. 

A törlés gombbal persze le lehet tudni ezt a kérdést. Vagy keresni egy kevésbé radikális megoldást, most, hogy a virtuális tér, ha jól kezeljük inkább támasz, lassan az egyetlen kapcsolódási forma az egyre elérhetetlenebb hús-vér külvilágunkkal.

Nem hiszem, hogy megoldás törölni a saját profilunkat, jóval kifizetődőbb, ha gondolkodunk, és főleg határozott véleménnyel vagyunk, és nem hagyjuk magunkat befolyásolni azokról a helyekről, ahol semmi más cél nincs, mit a befolyásolhatók üzleti és – politikai érdek szerinti manipulálása.

Merthogy természetesen mi is lenne jobb felület a határozatlanok, hezitálók közvetlen megtalálására, mint a közösségi média? Hol lehetne ennél könnyebben kopogtatni, nem csak kampány időszakban?

Erre épült minden idők legnagyobb Facebook botrányát okozó adatgyűjtés, 2016-ban, amikor nyilvánosságra került, hogy egy brit vállalkozás a Cambridge Analytica nagyjából 50 millió Facebook felhasználó adatát, nem éppen etikus, legális módszerekkel gyűjtötte, majd használta fel az USA elnökválasztási kampányában, a jelenleg is elnökként funkcionáló D. Trump támogatására. A módszert aztán szépen átvették, segítve ezzel az angol szavazók gyűjtését a Berxit alatt, és még lehetne sorolni további példákat. Ugyan a Cambridge Analytica ma már szitokszó, nem virágzó üzlet, de azért ne nagyon legyenek illúzióink, a módszer maradt, a befolyásolás maximum most az engedélyünk begyűjtésével kezdődik, amit nyilván nem úgy szerez meg senki ebben a műfajban, hogy megkérdezi, megosztjuk-e légyszi azt, hogyan gondolkodunk a világról, névvel, utcával és házszámmal.

Hogy is néz ki az adatgyűjtögetés ebben a műfajban?

El lehet hinni, hogy ebben a témakörben gyűjtőket nem igazán érdekli, hogy pontosan személy szerint hány éves autóval járunk, aggódunk-e a delfinek fogságban tartása miatt, vagy hány csomag wc papírt tartalékoltunk a ki tudja mi jöhet idejére. Ezek az adatok naperszehogy, plánehogy, nagyonis értékesek a gyártóknak, szolgáltatóknak, de a szóban forgó, politikai, társadalmi befolyásolásra szakosodott társaságok egészen máshogy kategorizálnak.

A Cambridge Analytica lényege például az volt, hogy olyan, ártalmatlannak tűnő, ingyenes személyiség teszteket tettek elérhetővé, olyan ingyenes alkalmazásokat ajánlottak a virtuális közösség tagjainak, amit szimpla kíváncsiság, önszórakoztatás alapon a gyanútlan felhasználók gondolkodás nélkül beengedtek a kapukon, és szépen átadták a személyiségükre, viselkedésükre, érdeklődési körükre vonatkozó, elég konkrét adataikat. Lefordítva azt, hol a tyúkszem, mire visítunk fel, azonnal. Nagyon népszerűek például még ma is a „milyen lennél filmsztárnak, hogy fogsz kinézni száz évesen” típusú alkalmazások, vagy például rövid tesztek kitöltésével lehetett választ kapni olyan kérdésekre, hogy van-e hajlamod arra, hogy egy palacsintasütővel elintézd a ricsajozó szomszédodat. Innentől pedig nem kell más, mint egy jól összerakott szoftver, ami elemez, hozzásegítve a viselkedéskutató szakembereket ahhoz, hogyan lehet a bizonytalanokat, óvatlanokat szépen lassan, adagolva, ingerküszöbileg arra a gondolkodásra, viselkedésre sarkallni, ami a megbízók politikai, üzleti szándéka szerinti való. Magyarán irányított bejegyzésekkel, (ál)hírekkel adagolni, ki, mikor, mit is kellene gondoljon az Univerzumról, és ne legyenek kétségek, elég jól eltalálják, kinek hol van az ingerelhetőségi határa. Végtelen professzionális módszerekkel érik el, hogy a végére a személyes hírcsatornák úgy nézzenek ki, mintha az apokalipszis maga kopogtatna. A kiskutyás, kismacskák posztok kezdetben, aztán a valótlan eltűnt-gyerekes felhívásokkal folytatva szépen el lehet jutni a legbizarrabb összeesküvés elméletek beszúrásáig, és aki erre fogékony, az otthon a fotelban simán és határozottan lesz azon a véleményen, hogy az ajtón túli világ számára beköszöntött a vég, azonnal cselekednie kell mindenkinek egy támogató megosztással, a szavazatot pedig kutya kötelesség letenni ahhoz, aki megmenti a Földet az összeesküvést szervező hatalmasságoktól. Különben elvesztünk, mindannyian.

Naív gondolat, hogy a Cambridge Analytica féle modell ki van tiltva a közösségi térből. A helyzet annyiban változott talán, hogy beépültek az engedélyt kérő gombok, és kifinomultak a módszerek. De ettől még, ha óvatlanul, naivan szórakoztatjuk magunkat megosztós játékokkal, továbbra is kíváncsiak vagyunk arra, hogy fogunk kinézni 2050-ben plasztikai műtétek nélkül, vagy hobbink marad a személyiségteszt nyomkodás, a vége az apokalipszis lesz a hírfolyamokban, csak megoldásul a szavazó fülke helyett a mindent gyógyító, ingyen kiszállított csodanövények, kapszulák tömkelege lepi majd el a közösségi teret, és ember legyen a meggyőződésével, aki egy vírusterjedés közepén ellenáll az örök életet ígérő termékek vásárlásának, aztán jön is gyorsan, hogyha nem vesszük meg, mind meghalunk, most azonnal.

Mit tudunk tenni, kérdezhetjük jogosan?

Minden nap lehet tanulni valami újat. Meg lehet például tanulni a közösségi oldalak működésének elvét. Viszonylag egyszerűen át lehet gondolni, hogy tényleg elengedhetetlen-e egy-egy alkalmazás elindítása, és oda lehet figyelni, első körben inkább arra, hogy a kéretlenül megjelenő poszt ajánlások honnan származhatnak. Ha soha nem hallottunk még csak közvetetten sem a posztoló, magát hitelesnek mondó virtuális helyről, aminek már a neve sem békés, a végződése meg inkább .org, inkább hagyjuk eltűnni, vagy használjuk a bal sarokban legördülő „nem szeretném ezt többet látni” lehetőségét, magyarán tisztítsuk időnként a hírfolyamunkat. Nem az a baj, hogy beengedtük, amit nem kellett volna, hanem az, ha nem tessékeljük ki, nem zárjuk ki a kéretlen befolyásolókat.

Ha így teszünk, végre újra látszani fog az, amiért ennek az egész közösségi média dolognak igazán értelme van: a közeli, távoli ismerősök, amúgy nem elérhető rokonok, régi jóbarátok személyes (remélhetőleg nem apokalipszis baromságot megosztó) posztjai, a saját kismacskás képeik, meg a gasztro-próbálkozásaik eredményéről készült vakus kép az ottfelejtett használt szalvétával, és a bilin ülő unoka is persze, végre, és újra. Merthogy rajtuk keresztül lehet azt érezni, hogy nem vagyunk tökéletesen egyedül, és hozzájuk kellene amúgy is fordulnunk, ha van mit adnunk, vagy ha éppen égető szükségünk lenne egy kölcsön vasalóra.

Ha nem hiszed, hogy ilyen van, nem kell másra gondolnod, mint arra például, hogyan öntötték el a hírcsatornádat legutóbb a királyi családról szóló hírek, csak azért mert kettőnél többször kattintottál a Megan és Harry ügyét taglaló posztra, vagy ha férfi vagy, hogyan fordult elő, hogy rövid alatt úgy nézett ki a hírcsatornád, mintha a tiéd lenne a Hustler magazin, csak azért, mert eggyel több kerek hátsót néztél meg a nyuszis magazin hírére kattintva. Vagy hogyan öntötte el ugyan ezt a felületet szó szerint is a szemét, a legutóbbi, szélsebesen terjedő, az újrahasznosítást, nemszemetelést követelő (elvben civil kezdeményezésű) világkampány alatt.

Tényleg lehet minden nap tanulni valamit, a kilátástalannak tűnő helyzetben például meglátni, hogy nem is lehet összehasonlítani a veszélyforrás különbséget egy szórakoztatónak tűnő, de teljesen ismeretlen származású játékfelkérés, és a legalább névvel azonosítható ismerősök között.  Mellesleg a hülyeség megosztást el lehet fedni anélkül, hogy az ismerőstől is megválnánk, mert időnként bosszantó a posztja.

Na és akkor, ha már ide eljutottunk, talán azt is számba vehetnénk, hogy tényleg az a legszörnyűségesebb, ami velünk előfordulhat, hogy az ismerősök bezzeg utazgatnak, meg lehet, hogy nálunk most és per pillanat gondtalanabbak? (Amúgy meg lehet, hogy dehogy.) Ha emiatt bosszankodunk, rosszabb esetben elönt minket a sárga irigység, akkor legyen az, hogy hoppá, ezzel az érzéssel nekünk most dolgunk van, vajon honnan is érkezik, mi táplálja, és kit rombolunk vele? Hát persze: magunkat, és ugye ott van az is, hogy ha már beszorultunk ebbe a vírusterjedéses dologba, ki lesz az, akinek segíteni tudunk, vagy akire számíthatunk, ha a „letiltottam, mert untam a kajaképeit” akciónk során már nem maradt más fórumunk, mint az apokalipszis maga.