Nem vagyok varázsló. Se kívánság teljesítő tündér. Ezt akkor szoktam gyorsan leszögezni, amikor az ügyfelem (szép angol szóval a coachee-m) azzal a témával érkezik, hogy ő bizony:
- Meg akar tanulni nyomulni. (Nekem tudnom kell, hogy az milyen.)
- Asszertív akar lenni. (Nekem ezt tudnom kell, hogy lesz az.)
- Vezető akar lenni. (Mármint leader, nem driver.)
Nem egyedi esetről szeretnék most sem írni. Gyakori helyzetekről. Arról, amikor egy-egy fejlesztő folyamatban az a hivatalos téma, hogyan is tudnánk mi közösen elérni, hogy az ügyfél feljebb jusson a ranglétrán. Legyen neki szép karrierje, kinevezése, csapata, jobb helye, kinek hogyan áll össze karrier téma a fejében.
A fentebb lévő három pontba azt hiszem bele is halmazoltam az összes esetem téma megközelítését, és most akkor írok arról, hogy szerintem, hogy is van ez a vezető téma a fejekben, és mi a valós emberi igény a téma felvetése mögött. Mert nekem az a meggyőződésem, hogy a vezetővé lenni kérdés mögött mindig ott van a valódi téma, amiről inkább beszélni kellene.
Mit is jelent nyomulni, és az mire is jó?
Igen, tudom milyen az, amikor valaki egy munkahelyi helyzetben nyomul, és azzal célt ér. Nem tanulható. Illetve valami hasonló igen, csak az a kérdés inkább, hogy annak van-e igazi haszna. A nyomulós kolléga az a típus, aki mindig, de tényleg mindig tudja, hogy mikor és mit kell mondania a főnöknek, ami hasznot hajt neki, aki mindig, de mindig tudja, hogyan lehet akár a semmit sem csinálást is úgy előadni, hogy attól már januárban elnyerje az Év Embere címet. Nagyjából bármit és bármi áron képes elérni. Ebben egy pontig zseniális. Amikor az a téma, hogy akkor tanítsam meg, hogy lehet jó időben, jó helyen nyakkendőt dicsérni, kellő időben, akár a piszoár mellett stílusosan kinevezésről hatékonyan egyezkedni, hát és na, ilyenkor van a nemvagyokvarázslósetündér mondás, és utána a kérdés, hogy:
Mit is akarnál valójában nyomulva elérni?
A felszínen nyilván megvan a válasz: a karrier. De én szeretek mögé nézni, és bizony a nyomulás utáni vágyakozás egyszerűen arról szól, hogy vegyenek észre, lássanak meg, ismerjenek el. Nos. Ezzel a témával érdemes, a nyomulni tanulás helyett dolgozni. A valódi témával: az elismerés hiányának kérdésével.
Sajnos ez a kérdés ö n i s m e r e t i téma, nem megúszós ezen a téren. Ha tisztában vagyunk a saját értékeinkkel, tudjuk, miben vagyunk jók és miben kevésbé ügyesek, nem ragozom: tudunk tisztelettel és megbecsüléssel fordulni saját magunk felé, ha ebből a tantárgyból jól vizsgázunk, a nyomulni tudás is – bár annak egy jóval szofisztikáltabb módja, az önérvényesítés is hamarjában elér bennünket. Aki jól vizsgázik önismeretből, annak jó jegye lesz önérvényesítésből is, annak nem kell nyomulni, tudni fogja mit és mikor érdemes.
Innen már csak azt kell tisztázni, vajon mi a motiváció a karriertervben? Mi szülte az igényt a ranglétrán való lépkedéshez? Ha a válasz a több pénz, nagyobb fizetés, nincs miről beszélni. A nagyobb fizetés soha, de soha ne legyen karrierterv. Az anyagi többlet pusztán járuléka lehet egy-egy lépésnek, motivációja alapvetően nem. Azért mert csak. Higgy nekem. Akkor egy külső elvárás? Mert mások is? Nem fog menni így sem.
A ranglétra azoknak való, akiknek tényleg van egy belső motivációjuk, hogy vezetők legyenek. Mindenki mással arról kell beszélni, valójában hol van az a hely, ahol boldog (de legalább elégedett) ember lehet.
Azt is megfigyelted, hogy a nyomulósnak meddig van szavatossága?
Ja, hogy nem figyelted meg. Pedig jó lenne, ha azt is látnád. Javarészt úgy középvezetői szinten sajnos elvesznek. Az az első prés. Lefelé a beosztottak, felfelé a még nagyobb főnökök. Oldalvást meg akiknek köszönünk reggel a folyosón. Aki nyomul, az így lát, és ez bizony csak eddig viszi előre. Pont. Hacsak nem kerül időben egy kerek ö n i s m e r e t i folyamatba. Onnan esetleg még van másra reménye.
Amúgy neked mit jelent, hogy asszertív? Csak kérdezem.
Ez szerintem nagyon is jogos kérdés. Azon túl, hogy szoktam nagyon kapaszkodni a láthatatlan coach süvegembe, és nagyon remélni, hogy nem látszik, hogy szűkül a pupillám. Mindenkinek megvan szakmáján belül, aminek hallatán szűkül rendesen. Nekem ez a szó: asszertív. Mert az a tapasztalatom, hogy ez most olyan trendi szó, hasonlóan az agilishoz. Az szeretne nagyon asszertív és per vagy agilis lenni, aki azért sejti, hogy a főnököt nem veszélytelen a piszoár mellett leszólítani, és inkább csendesen bevárja a kézszárítónál. Nagyjából ugyan az az eredmény, csak az egyik aktívan, a másik passzívan agresszív. Ezért szoktam tisztázni, hogy amúgy neked mit jelent. Persze, hogy ezt. A kézszárítós megoldást.
Az asszertív magatartás elég messze van a piszoártól és a kézszárítótól is. Megpróbálom levezetni – legalább kommunikációs szinten, milyen az, amikor valaki asszertív. El kell képzelni egy majdnem teltházas vasúti kocsit, ahol egyes, kettes, és hármas alany helyet keres. Egyes meglát egy ülőhelyet, amin egy csomag van. Oda szeretne ülni, ezért megkérdezi, kié a táska, és elég határozottan szól (utasító hangon) a táskás embernek, hogy tegye onnan, mert le fog oda ülni. Jön kettes, a szituáció ugyan ez. Táska, kérdés, kié. Amikor megvan, mosoly, kérés, hogy megengedi-e hogy felrakja a tartóra, mert akkor például le tudna ülni, köszöniszépen. Jön hármas. Nem szól semmit, egyszerűen behuppan a táska és a karfa közé. Ugye, hogy a kettes az asszertív? Volt egy helyzet, kezelte. Ja, hogy más helyett pakolt, ja, hogy neki könnyű, biztos jó volt a napja, meg a kedve is jó. Az asszertivitás valójában úgy kezdődik, hogy ö n i s m e r e t, és úgy folytatódik, hogy önérdek érvényesítés, amiben, és ezt most alá kell húzni nem mások kárára érvényesítünk. Első állomás a kommunikációnk, a második az, ahogyan képessé válunk egyensúlyt találni a közös érdek és a saját érdekeink között, miközben pontosan tudjuk, hogy mire vagyunk képesek és mire nem. Jaj, ez olyan szépen hangzik, elsajátítani pedig azt hiszem, kicsit több, mint két perc lesz, de legalább azt biztosan lehet tudni, hogy tényleg vezetőnek teremtettünk-e.
Amikor arról van szó, hogy valaki asszertív akar lenni, akkor inkább arról van szó, hogy önmaga szerint nem tudja jól képviselni a saját érdekeit, nem tudja önmagát kifejezni, nem képes kommunikálni. Koránt sem arról, hogy vezetni akarna egy céget. Ez a jobbik eset. A kevésbé jobbik, amikor arról van szó, hogy az asszertivitás fogalma keveredik a manupiláció képességével, és utóbbit szeretné az ügyfél kitanulni. Megúszni inkább a sok munkát, amivel jár egy karrier építése. Ilyen is van. Innen is el lehet indulni, ezen is lehet dolgozni. Tényleg lehet.
Mit adna neked, ha vezető lennél?
Ezt nagyon komolyan meg szoktam kérdezni. Fontos ezt megfogalmazni. Tényleg el kell képzelni, hogy mi van ott és akkor, mit jelent, az, hogy vezető. Nagyon nem egyszerű a válasz. Nem szokott az lenni. Amit eddig írtam, abból sejteni lehet, hogy a vezetővé lenni akarás sok esetben nem is az, inkább arról szól, hogy egyensúlyban, harmóniában lenni, hovatovább büszkének lenni önnön magunkra, ami egyenlő azzal, hogy elérni valamit. Pozícióban lenni. Vezetni. Mert ez a trend. A főnök egyenlő az elégedettség képével. Hibás elképzelés. Ezért fontos, igen már tudod, az ö n i s m e r e t. A válasz arra a kérdésre, hogy valójában mit is szeretnél elérni a szakmai életedben, tényleg csak úgy lehet-e ezt elérni, hogy egy szép hétfő reggelen, vezető leszel.